Emlékszel? [Lisa X BamBam]

A falióra kattogása hangosan visszhangzik a kórteremben. Mintha egy soha meg nem szűnő átok lenne. Gúnyt űz belőlem, szinte hallom gonosz kacagását. Tudatja velem, hogy az idő telik, egy pillanatra sem áll meg, véletlenül sem a külvilággal van probléma. Hallom, ahogyan a takarító nő kinyitja az ablakot. Szeretném érezni, ahogyan a lágy szellő bőrömhöz ér, s ettől libabőr jelenik meg testem minden pontján. Vajon milyen lehet a hideg? Annyira régen tapasztaltam, hogy borzalmasan nehezen megy felidézése.

- Lalisa! Lalisa! - Izgatottan rohant oda hozzám a folyosón egy osztálytársam. A szekrényem előtt álltam, éppen sálamat tekertem nyakam köré. Kicsöngettek az utolsó óránkról, már alig vártam, hogy otthon legyek, s megihassak egy jó meleg kakaót. 
- Igen? - kérdőn néztem az előttem álló fiúra. 
- Eljössz velem hóembert építeni? - vigyorgott rám szélesen. Első körben nem igazán tudtam hová tenni kérdését. Nem is igazán beszéltünk azalatt az öt év alatt, amióta egy osztályba jártunk. Viszont... Szerettem a hóban játszani, így nehezen tudtam volna nemet mondani neki. 
- Hát... De csak akkor, ha a házunk udvarában építjük! - mosolyogtam én is. Az előttem álló személy bólintott. Belebújtam pufi rózsaszín kabátomba, hátamra vettem a táskámat, majd elindultunk. Nem laktam túl messze a sulitól, így pár perc alatt odaértünk. Bedobtam a cuccaimat a lakásunkba, szóltam anyának, hogy még játszunk egy kicsit egy osztálytársammal. Órákon keresztül a jéghideg fehér csodával építkeztünk. A hóemberünk nagyobb lett, mint mi, a fejét alig tudtuk rárakni, olyan magasan volt. Beszaladtam szüleimhez, kértem még eszközöket, amivel "életre kelthettük" kemény munkánk gyümölcsét. Gombokkal kiraktuk az arcát, testét is ilyen módon díszítettük. Végül felkerült a répaorr is. Fülig érő mosollyal néztük az előttünk álló csodálatos hóembert.
- Lisa, leszel a barátom? - kérdezte meg a mellettem álló fiú. 
- Igen Bambam, leszek! - válaszoltam boldogan. Kisujj esküvel pecsételtük meg örökké tartó barátságunkat. 

A takarító dúdolásán és a gépek zúgásán át is könnyen kivehető az ablakon beszűrődő gyerek kacagás.
-Kapj el! Kapj el! - kiabálják boldogan. Fájdalommal tölt el a gondolat, hogy nem futhattam én is szülővárosom parkjain, utcáin. Vagy akár a kis tisztás széli erdőben... Kegyetlenül mar belém az első ilyen emlékem a legjobb barátommal.

-Gyere már Lisa! - húzott maga után Bambam.
-De hová? Már 10 perce csak gyalogolunk - nyafogtam. Teljesen jogosan - szerintem- ugyanis Bambam kora reggel beállított hozzám, hogy valami igazán lenyűgözőt akar mutatni. Bár mikor végre odaértünk, tényleg sikerült eléggé meglepnie. Egy kis tisztás terült el előttünk, rajta egy már valószínűleg réges-régen üresen álló, talán rozogának is mondható házzal. Nem messze egy hatalmas erdő húzódott.
-Na? - kérdezte a mellettem álló izgatott fiú. Nagyokat pislogott rám, minden rezzenésemet figyelemmel követte.
-Kapj el! - mondtam hirtelen, azzal lefutottam a házat és az erdőt elválasztó dombon, egyenesen a rengeteg fa közé. A hűvös őszi szél pirosra csípte orcámat. Kétségbeesett tekintettel fürkésztem a mögöttem lévő hatalmas fákat üldözőmet keresve.
-Megvagy! - kiáltotta Bambam a hátam mögül. Gyorsan eliramodott, mert tudta jól, hogy ellenem nem sok esélye van. Ez volt akkoriban a kedvenc elfoglaltságom. Az "erdőnkben" fogócskázni Bambammal. Hosszú órákon keresztül fel-alá rohangáltunk, elmondhatatlanul jól éreztük magunkat. Végül fáradtan dőltünk be egy hatalmas levélkupacba.

Az ajtó nagy zajjal csapódik ki. Sérti a fülemet. Egy számomra még ismeretlen kilétű személy elég indulatosan érkezik a kórterembe. Lépteit inkább trappolásnak nevezném. Abban a pillanatban felismerem, amint megszólal.
- Nem... Nem! Nem kapcsolhatják le a gépekről! Még él, fel fog ébredni, ebben biztos vagyok... - Szinte kiabálva kezdi mondandóját, de nem bírja sokáig, hangja elcsuklik. Az ágyam melletti szék hangja alapján ott foglal helyet. - Nem hagyhatsz itt, nem teheted ezt velem! Egy rohadt autóbaleset miatt nem veszíthetlek el, érted? - Sír. Egyértelmű. Meg akarom ölelni, meg akarom nyugtatni, mint minden vitánk után. De nem tehetem meg. A saját testem a börtönöm. Magamat hibáztatom. Csakis miattam van mélyponton, de én tehetetlen vagyok. Sajnálom Bambam...

- Nem akarok többé veled barátkozni. Bocsánat. Nem tudok rád csak barátként tekinteni, és ez így, hogy párkapcsolatom van... Egyszerűen nem megy... - Nem néztem a szemeibe, tekintetemet a földre szegeztem. Tanítás után nem kísért haza, a lehető leggyorsabban viharzott el. Nem akartam neki fájdalmat okozni, nem ez volt a célom. Lassan baktattam hazafelé. Nem szóltam a szüleimhez egy árva szót sem, csak bezárkóztam a szobámba. Leírhatatlan bűntudatot éreztem. Nem tudtam, helyesen cselekedtem-e. Az egész napom borzalmasan telt. Próbáltam olvasni, zenét hallgatni, tanulni, de semmire sem tudtam koncentrálni. Hajnali fél kettőkor is csak forgolódtam. Megelégeltem a dolgot, halkan osontam le szobámból. Belebújtam az egyik legmelegebb csizmámba, majd a lehető legkevesebb zajjal osontam ki otthonomból. Egy kardigánban rohantam végig azon a pár utcán, ami elválasztott Tőle. Borzalmasan hideg volt, de nem foglalkoztam vele. Hosszú óráknak tűnő percek alatt értem házuk elé. Írtam neki egy üzenetet. 
"Fent vagy?" 
Rövidesen megérkezett a válasz, ami három darab kérdőjel volt. 
"Ki tudnál jönni egy kicsit?" 
Vártam, hogy feldobja a telefonom az értesítést, de ez nem történt meg. Mikor már feladtam a tervemet, hallottam a bejárati ajtó halk nyikorgását. Bambam megjelent a kapuban.
- Mit keresel te itt? - felhúzott szemöldökkel nézett rám. Sosem beszélt még velem ilyen hangnemben. Szó nélkül odaléptem hozzá, s szorosan átöleltem.
- Annyira sajnálom... Nem így kellett volna ezt intéznem. Egy hülye idióta vagyok, tudom. De nem akarlak elveszíteni, azt nem élném túl... - Felsóhajtott. Nem mondott semmit, csak még szorosabban ölelt magához. 
- Te remegsz... - Elhúzódott. Megforgatta a szemeit, mikor feltűnt neki az eléggé lenge öltözetem. Csendben felmentünk szobájába. Hosszú órákon keresztül beszélgettünk. Ekkor vesztünk össze először, ekkor láttam őt először sírni, ekkor jöttem rá, hogy mennyire fontos számomra ez a fiú... 

- Uram, kérem viselkedjen úgy, ahogy egy kórházban illik. Ne zaklassa fel magát, illetve a beteget - egy mély, ismeretlen férfi hang szólal meg az ajtó irányából.
- Do-doktor úr... Kérem... Csak adjon két... hetet... meglátja... felébred... - szipog mellettem végtelen reménnyel teli hangon Bambam. Pár idegőrlő perc után a helyiségben tartózkodó férfi ismét megszólal.
- Rendben - sóhajtja. - De most a betegnek be kell adjuk a gyógyszereit.
- Uramisten! Köszönöm! - mondja a fiú, majd ahogy ismerem, valószínűleg megsimítja a fejemet, az arcomat, vagy bármelyik testrészemet, amely nem a takaró alatt van. A nyitott ablakon beszökő fuvallat Bambam parfümének aromáját orromhoz tereli. Hatalmas meglepetésemre érzem. Hosszú idő óta az első illat amit érzek az Övé... Boldogsággal tölt el ez az apróság, ami a borzalmasan lassú és monoton napjaimba végre egy kis színt visz. A pontot az i-re az teszi fel, mikor realizálódik bennem, hogy melyik illatszerét is fújta pontosan magára...

- Elnézést! - fordultam az eladóhoz. Már vagy negyed órája tébláboltam a város legjobb drogériájában, a tökéletes parfümért kutatva a számomra legfontosabb személynek.
- Igen, kisasszony? - mosolygott rám kicsit talán túlzottan is kedvesen az eladó. Rengeteg illatot megmutatott, már kezdtem kicsit besokallni tőlük. Végül egy édes illatra esett a választásom. Úgy gondoltam ez passzol igazán Hozzá. Nagyon megörültem, mikor végre megvolt az Illat. Egyből be is csomagoltattam, s elindultam az újabb célom felé. Kellemes tavaszi idő volt. Vidáman, megkönnyebbülve lépdeltem Szöul forgalmas utcáin. Szerencsére nem kellett sokáig sétálnom, megérkeztem a táncstúdióhoz, ahol Bambam éppen tartózkodott. A portás nem éppen szívélyesen üdvözölt, gyanakodva méregetett. Sikerült vele megbeszélnem jelenlétem miértjét, amit szerencsémre el is hitt. A férfi intézkedésének hála az ünnepelt nem sokára meg is érkezett. Nyakába ugrottam üdvözlésképpen.
- Boldog születésnapot! - suttogtam fülébe majd gyors csókot nyomtam ajkaira. Mosolyogva felé nyújtottam a gondosan becsomagolt ajándékát.
- Ez az enyém? - kérdezte meglepetten.
- Van még másnak itt szülinapja? - tettem fel neki a kérdést halkan felnevetve, majd szinte arcába toltam ajándékát. Szép lassan elvette és bontogatni kezdte. Úgy emelte ki az üvegcsét a dobozából, mintha valami hatalmas kincs lenne. Vigyázott, hogy le ne ejtse.
- Köszönöm szépen - mondta meglepetten, miután megszagolta a parfümöt.
- Ezek szerint jót választottam. - nyugtáztam mosolyogva. Ő még mindig csak elvarázsoltan nézte újdonsült ajándékát. - Ó, majdnem el is felejtettem. Estére foglalásunk van a kedvenc éttermedbe - mosolyogtam. Szemei még nagyobbra kerekedtek, szorosan ölelt magához.
- Köszönöm, hogy ennyit gondolsz rám - suttogta. Nagyon örültem, hogy sikerült kellemes meglepetést okoznom neki. 
- Viszont nekem még akad pár dolgom. Szóval... Hagylak is tovább gyakorolni.
- Menj csak - mondta ajkain széles mosollyal. - Este találkozunk - azzal hosszasan megcsókolt búcsúzóul.
- Szia! - sétáltam ki boldogan az épületből egy utolsó ölelés után. A közeli pláza felé vettem az irányt. Megálltam a zebránál, mivel a gyalogosoknak kitett közlekedési lámpa éppen piros volt. Megvártam, míg zöld színűre vált, majd anélkül indultam át a másik oldalra, hogy körülnéztem volna. Egy sofőr dolga úgy tűnik borzalmasan sietős volt, így figyelmen kívül hagyott engem és a lámpáját. Nem állt meg az átkelőhelynél. Elég lassú reflexekkel áldott meg az ég, szóval mire felfoghattam volna mi történik már a földön feküdtem. Minden annyira gyorsan történt. Nem éreztem semmit, hirtelen minden elsötétült...

Bambam ugyan kiharcolta, hogy ne kapcsoljanak még le a gépekről, de ezután jó pár napig nem adott magáról életjelet. Hiányzik. Bár beszélgetni nem tudok már vele elég régóta, jelenléte mindig megnyugtat. Minden nap minden percében azt várom, hogy újra meghalljam a hangját. Néha csak elmesélte, hogy mi történt éppen vele, de volt, hogy a múltunkból ragadott ki pár emléket, s azokat regélte el. Rengeteg erőt adott ezzel. De most csak csendesen várok... Mást nem is tudnék tenni akkor sem, ha akarnék.

- A csípőcsontja sérült, illetve a bal karjában találtunk törést. Belső vérzés nem történt, viszont a fejsérülése miatt kómában van. Sajnos előre nem tudjuk megmondani, hogy mikor fog felébredni. - Egy ismeretlen férfi hang darálta le ezt a pár mondatot. Nem sok érzelem társult a mondandójához. 
- De ugye az biztos, hogy fel fog ébredni, Doktor úr? - kérdezte anyukám szipogva. Választ nem kapott, de hangosabban kezdett sírni. Ki akartam nyitni a szememet, meg akartam szólalni, meg akartam mozdulni. Tudatni akartam, hogy már felébredtem, nincs semmi bajom. Nem voltam rá képes. Szemhéjaim csukva maradtak, végtagjaim nem mozdultak. Az agyam nem volt képes elküldeni a jeleket a testemnek. Teljesen kétségbeestem. 
- Nyugodj meg. Biztos vagyok benne, hogy pár órán belül fel fog ébredni. Nincs nagy baja, az orvos is megmondta - suttogta halkan apukám. Sajnos nem lett igaza. A szüleim minden nap meglátogattak. Sokat beszéltek hozzám, meséltek nekem, mintha tudták volna, hogy hallom. Nem, igazából csak az orvos tanácsolta ezt nekik...

Rajtuk kívül senki sem volt bent nálam hetekig. Csalódott voltam. Aztán a hatodik hét harmadik napján végre megtörtént, amire vártam. Az ágyam mellé kihelyezett székre valaki leült. Egy halk cuppanás ütötte meg a fülemet. Közelről jött, talán a homlokomat érinthette meg a személy ajkaival.
- Li... Lisa... - mondta ki halkan nevemet. Szívem egészen biztosan heves dobogásba kezdett volna. Persze ha nem ilyen állapotban lettem volna... Meg akartam őt érinteni. Karjaiba akartam bújni. Vastag ajkaira lágy csókot akartam lehelni. Érezni akartam teste minden porcikáját. Eszeveszettül hiányzott minden Vele töltött pillanat. Elképzelni sem tudtam, mit érezhetett.
- Tíz évet kapott a férfi, aki a balesetedet okozta. Ittasan vezetett... - sóhajtott fel. - Sajnálom, hogy most látogatlak meg először. Eddig egyszerűen nem voltam képes bejönni Hozzád... Borzalmas érzés, hogy így kell lássalak. - Megállt mondandójával. Egy rövid ideig csendben maradt, de aztán újra megszólalt. - Bízom benne, hogy hamarosan vissza fogsz térni hozzánk... Hozzám... Tudnod kell, hogy szeretlek, és végig melletted leszek Lalisa... - hangja elcsuklott.
Tisztán emlékszem szavaira. Minden egyes nélküle eltelt huszonnégy óra után eszembe jut ez az ígérete. Nem tartotta be. Nincs mellettem.. Felém sem néz. Mintha elege lenne a sok bonyodalomból, és egyszerűen csak feladná. Borzalmasan szomorúvá tesz ezzel. Sírni akarok, dühöngeni, de még azt sem tudok. A remény utolsó szikráját is elvesztettem már. Azt akarom, hogy vége legyen az egésznek, az utolsó érzékszervem is mondja fel a szolgálatot. Eddig szerettem volna végre felébredni. De már nem hiszem, hogy ez lehetséges.

Rózsaszín pihe-puha takarómba kuckózva feküdtem egész nap a nappaliban lévő kanapén. A tévében borzasztóan bugyuta dolgokat játszottak, de nem volt jobb elfoglaltságom. Iskolába nem mentem, mivel még nem gyógyultam ki teljesen betegségemből. A szüleim sem voltak otthon egy üzleti út miatt, szóval csak vegetáltam. Délután négy körül járhatott az idő, mikor félálomból a csengő riasztott fel. Plédemet magam köré csavartam, úgy csoszogtam el ajtót nyitni. Vendégem hangos nevetéssel jutalmazta csodás külsőmet. Megsimogatta fejem búbját, majd szorosan megölelt. 
- Jaj Te... - kuncogott továbbra is. Csak pókerarccal álltam. Fel sem fogtam mi történik. Becsukta a nyílászárót, be is zárta azt helyettem.
- Föld hívja Lisát. Itt vagy? - legyezett az arcom előtt. Nagyokat pislogva néztem fel szemeibe. Aprókat bólintottam. 
- Jól van akkor. Hoztam neked tanulnivalót. Lesz mit bepótolnod, ha nem akarsz lemaradni. De akár segíthetek is. - Ismét csak bólogattam. Nem igazán voltam képes más reakcióra. Megforgatta szemeit, megfogta a kezemet, majd lényegében szobámba ráncigált. Kellett egy jó fél óra, míg ténylegesen éber állapotba kerültem. Mikor ezt Bambam is észrevette, elkezdte magyarázni a "kedvenc" tantárgyamból az új anyagot. Matematika... Nem kellett sok idő ahhoz, hogy ki akarjak rohanni a világból. Megfogtam az íróasztalomon lévő füzetet amin mutogatott, s ráültem.
- Nem akarom. Fúj. - Szomorú tekintettel néztem legjobb barátomra. Hatalmasat sóhajtott.
- Lalisa Manoban. Meg szeretnél esetleg bukni? - tekintete komoly volt.
- Kunpimook Bhuwakul. Nem, nem szeretnék megbukni. De annyi időm van még erre, most inkább csináljunk mást... - Az ágyamra vetődtem, felnyitottam a laptopomat. Bambam szó nélkül figyelt, már-már zavarbaejtően. Kerestem valami filmet ami már le volt töltve, s elindítottam. A fiú megforgatta szemeit, majd végül mellém feküdt. Fejét vállamra hajtotta. Nem igazán figyeltünk a filmre. Elmesélte, hogy mik történtek a héten az iskolában. Minimum ötször azt is hozzátette mondandójához, hogy mennyire unalmasak számára a napok úgy, hogy nem vagyok vele. Az utolsó mondata is ez volt. Mosolyogva nyomtam arcára egy puszit.
- Aranyos, hogy ennyire hiányolsz - vigyorogtam még jobban. Ajkai felfelé görbültek. Még közelebb bújt hozzám, pedig eddig sem volt köztünk túl nagy a távolság.
- Mikor gyógyulsz már meg? - kérdezte alig hallhatóan. Nem igazán tudtam hová tenni a hirtelen ragaszkodását. Nem sűrűn viselkedett így.
- Hát remélem a héten - válaszoltam egyszerűen. Pár centiméterrel távolabb tornázta magát, majd egyenesen a szemeimbe nézett.
- Megígéred? - pislogott nagyokat. Feje borzalmasan közel volt enyémhez. Arcom a paradicsomhoz hasonló színt vett fel. Tekintetem akaratlanul is ajkaira tévedt. Nem tudtam megszólalni, egyszerűen nem akarta egy árva hang sem elhagyni a torkomat. Egy igazán aprót bólintottam. Bambam le-le pillantott számra, majd pár megelégelte ezt. Megcsókolt. Szinte lesokkoltam, de rögtön viszonoztam cselekedetét. Lágyan, érzékien simogatta párnáimat. Szívem szinte a torkomban dobogott, nem is pillangókat éreztem a gyomromban, hanem egy komplett állatkertet. Ezen az éjszakán adtam át legnagyobb kincsemet Kunpimook Bhuwakulnak. Egymás karjaiban aludtunk el ugyan, de reggel egyedül ébredtem fel. Csalódott voltam. De azt még véletlenül sem gondoltam volna, hogy ezután az éjszaka után hetekig kerülni fogjuk egymást.... Teljes mértékben feladtam azt, hogy egyszer együtt lehetek ezzel a fiúval.. 

Újabban már nem érzem az illatokat. Anyukám hozott be nekem friss jácintokat, hogy én is érezzem a tavasz közeledtét. De mióta Bambam nem látogatott meg - és annak már jó pár hete - szaglószervem ismét nem remekel. Ajtó nyílik. Halk léptek viszik látogatómat az ágyam melletti székhez, amin helyet is foglal. Pár perces csend után közelebb hajol hozzám. Hallom szapora légzését. Próbálok szaglásomra összpontosítani, hogy meg tudjam kilétét. Egy nagyon ismerős illat kúszik be orromba. Pontosan az amire olyan régóta vártam.
- Sajnálom, hogy ilyen sokáig várattalak - hallom meg az illathoz tartozó hangot is. Bambam az. Biztos vagyok benne. Most hogy újra hallom és érzem is őt eszembe jut, hogyan is lettünk mi egy pár...

Búsan baktattam este a város egyik legforgalmasabb utcáján. Mindenhol színes táblák, kirakatok, boldog emberek. Úgy éreztem mindenki vidám volt. Rajtam kívül. Ezért is határoztam el, hogy alkoholba fojtom bánatom. Bementem a legelső klubba ami utamba esett. Már a harmadik whisky-m maradékát nézegettem üvegpoharam alján, mikor észrevettem bánatom okozóját belépni az ajtón. 
- Ezt nem hiszem el... - dünnyögtem az orrom alatt. Pont miatta jöttem ide, erre most megjelenik... Már gyermekkorunk óta legjobb barátok voltunk, ám mióta testileg elég közel kerültük egymáshoz... Nem tudtam rá ugyanúgy tekinteni. Többet éreztem, mint kellett volna. Minden gondolatomat Ő töltötte ki, mégsem mertem elmondani neki. Csak el akartam felejteni, hogy egyáltalán ilyen eszembe jutott, de neki ilyenkor kellett pont ezt a szórakozóhelyet választani.
- Csak ne vegyél észre... - suttogtam összeszorított szemekkel. 
- Szia Lisa! Hát te mit csinálsz itt? -hallottam meg azt a hangot amire legkevésbé vágytam. Gyorsan lehúztam a maradék italom, majd kikértem a következőt. Bár már éreztem az alkohol mámorító hatását, többre vágytam.
- Hogy én mit keresek itt?! - nevettem fel cinikusan. - Talán nem rúghatok be egyedül, ha éppen szerelmi bánatom van? - Aggódó tekintetet kaptam válaszul. 
- Mi a baj? Bántott valaki? - kérdezte végül kis szünet után.
- Hogy mi a baj?! TE! Te vagy a baj. - mutattam rá. A kis belső hangom tiltakozott, tudtam, hogy hatalmas hülyeséget csinálok. A pultos közben meghozta a negyedik poharam is. Egy húzással eltüntettem a tartalmát, majd belenéztem azokba az értetlen, mégis gyönyörű szemekbe. 
- Tudod Bambam... Évekig úgy tekintettem rá, mintha a testvérem lennél. Kicsik voltunk, mikor megismertük egymást, akkor még nem is volt kérdéses, hogy csak egy barátom vagy. De már nem vagyunk kisgyerekek... Férfiként tekintek rád, és mióta lefeküdtünk egymással, főleg nem tudok rád úgy nézni, mint eddig. Rohadtul szerelmes vagyok beléd, és nem tudok mit tenni ez ellen - daráltam le szórakozottan a poharamat tologatva. A szavaim néha összefolytak, nem mindig volt érthető, hogy mit mondtam. Mikor rájöttem, hogy milyen mondatok hagyták el ajkaimat, lehajtottam a fejemet...
- Lisa... - szólt halkan a mellettem álló fiú. 
- Figyelj, hagyjuk ezt. Csak ne kerülj, legyünk legjobb barátok, mint eddig. Ez csak az alkohol. Felejtsd... - mondtam, de ekkor váratlanul csókjával félbeszakított.

A látogatómból hatalmas sóhajok törnek fel.
- Lalisa... A szüleid már nem tudnak több pénzt arra szánni, hogy az orvosok ne kapcsoljanak le, teljesen elvesztették a reményt... De én tudom, hogy elég erős vagy... - Hangja elcsuklik. Talán már én magam sem hiszek teljes mértékben a szavaiban. Tényleg van rá esély, hogy újra teljes életet éljek?
- Ez az utolsó nap... Az utolsó esélyed, érted? Nem hagyhatsz itt, Lisa! - hangos, keserves zokogásban tör ki. Sosem hallottam még ilyennek... Talán percek is eltelnek, mire bár remegő hangon, de újra meg tud szólalni. - Könyörgöm, nyisd ki a szemed! Újra hallani akarom a hangodat, látni a gyönyörű mosolyodat, érezni akarom minden porcikádat... Nem lehet, hogy kilépsz az életemből... - Közelebb hajol arcomhoz, majd lágyan, óvatosan megcsókol, mintha egy porcelánbaba lennék, ki bármelyik pillanatban összetörhet.
Érezem ajkait. Kézfeje után kapok, s megszorítom azt. Egy pillanat töredéke alatt elhúzódik tőlem. Továbbra is kezébe kapaszkodom. Lassan, félve próbálkozom kinyitni szemeimet. Hosszú idő után szemhéjam végre engedelmeskedik nekem. A hirtelen fény zavarja látószervemet, tenyeremet odakapom. Úgy tűnik a kezeimet újra teljesen tudom használni. Megpróbálom ezt a többi végtagommal is, s meglepetésemre sikerrel járok. Barátom csak csendben, szinte sokkos állapotban figyel. Nem túl határozottan próbálkozom ülő helyzetbe tornázni magam, melyet nehézkesen, de sikerül megvalósítanom. Bambam nyakába borulok. Nem érzem úgy, hogy erőm teljében lennék, de próbálom őt szorosan magamhoz szorítani.
- Szeretlek - suttogom halkan az egyetlen szót, mi éppen eszembe jut. Karjaim közt lévő fiú egyre jobban remegni kezd, viszonozza ölelésemet.
- Köszönöm... - motyog alig érthetően.
- A közös emlékeink nélkül nem ment volna, Bambam...Te tartottál életben.